júl
6

A vulkánokról

| Szerző: lorelei | 9:36 am

    Szeretem a vulkánokat. Az izzó, kitörő áradatot, az állandó veszélyt, mely rettegésben tart, megéreztetve veled a halál közelségét... és minden nap úgy élsz, mintha utolsó nap lenne az életedből.
    És szeretem a vulkánokhoz hasonló embereket... Akiknek izzó szeméből kisüt a nyugtalanság vágya, a veszély, s talán a fájdalom óhajtása... 
    Visszatekintve életem folyására, elmondhatom, hogy mindig a veszélyt kerestem... A lezuhanás veszélyét, a megsemmisülés veszélyét, önmagam elvesztésének veszélyét... Azt a veszélyt, hogy elveszitem a számomra legdrágább értéket, ami lehet egy csodálatos személy, egy nagy szerelem. A veszély óhajtása tehát mindig életem része volt és izzó vággyal ösztönzött a megismerhetetlen felé.  

    Azonban mi történik akkor, ha mindezt a vágyott veszélyt megtaláltam - egyetlen emberben? Véget ér, lezárul a kalandozás, a keresés, az óhajtás? Vagy mindez folytatódik, s minden keresgélés céljává ő válik?

    Igen. Ő keresgélésem, vágyaim célja és tárgya. Ő az ismeretlen, vágyott izzás. A lobogás, a beteljesülés, s az azt követő azonnali újabb vágy. Mindezek az érzések tárgyiasulnak benne.

     Nekem egy vulkánom van! Gazdag vagyok!

A bejegyzés trackback címe:

https://lorelei.blog.hu/api/trackback/id/tr48112701

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.